MESE AZ IGAZ SZERELEMRŐL

Élt egyszer egy hatalmas, bátor harcos, aki az erdőt járva védelmezte a gyengéket és segítette a rászorultakat. Szívének egyetlen kívánsága volt csupán, mindenek felett szerette volna megtalálni igaz szerelmét. Sokat csalódott már, és igen régóta kutatott, mikor hírét vette egy helynek, ahol egy öregasszony kívánságokat teljesít. Bár nem hitt az ilyen mesékben, mégis úgy érezte, hogy el kell mennie oda, és szerencsét kell próbálnia.
Meg is találta a csodálatos képességekkel rendelkező asszonyt egy mély, sötét barlang gyomrában. Ősz haja alól bölcsességet sugárzó, világoskék szemei elő-elő villantak. Sejtelmes mosolya alig észlelhető volt ráncai között. A férfi mégis magabiztosan lépett be a félhomályba. Lassan magába szívta a levegőt, és ajkait szóra nyitotta, ám az öregasszony felemelte jobb kezét, s így szólt:
- Várj, édes fiam! Valamit tudnod kell, még mielőtt kívánsz! Jól gondold meg mit kérsz, és hogyan, mert én csak a kérésedet tudom teljesíteni, nem a szíved mélyén rejlő kívánságot! Nem látok a fejedbe, csak a szavaid alapján ítélhetek. Csak egy kívánságot teljesítek! Egyet, s visszafordíthatatlant!
A férfi elmosolyodott, hisz már jó pár éve ugyanaz a gondolat jár a fejében, s ezt a gondolatot többször megfogalmazta magában.
- Meg akarom találni az igaz szerelmemet! - jelentette ki magabiztosan, s kérdően nézett az asszonyra.
- Jól van hát! - nevetett amaz, s a férfihez lépett. - Add a véred, s kérésed hamarosan teljesül!
Egy ütött-kopott ócska tőrrel megvágta a férfi tenyerét, s a kicsorduló vért egy maréknyi kőre csöpögtette.
A férfi egy holdtöltével később visszatért az öregasszonyhoz. Szemei zokogtak, öklei görcsösen választ követelve rángatóztak teste mellett. Az asszony nem tűnt meglepettnek, mikor meglátta őt.
- Mi bánt, édes fiam? Mondd!
- Megtaláltam őt! Az én szerelmemet, az egyetlenemet, de elveszítettem! A karjaim közt halt meg, egy vadászbalesetben!
- Hmm... - gondolkozott mélyen az öregasszony, majd mint aki megvilágosodott felkapta a fejét, és így szólt: - Ha valóban így történt, akkor nem az igaz szerelmedet találtad meg, s a szíved becsapott!
- Hogy lehet ez? - kérdezte csodálkozva, és reménnyel telve a férfi.
- Amikor a szíved becsap, úgy érzed szerelmes vagy, de csak elvesztegeted az érzést egy olyan emberre, akit valójában, egészen mélyen nem szerelemből szeretsz! Ebben az esetben egy holdtöltén belül meghal a kedvesed! S ha ez megtörténik, tudhatod, hogy nem ő volt, akit kerestél!
A férfi mérhetetlenül boldog lett. Új életre kelve sietős léptekkel távozott a barlangból. Ám egy hónap múlva visszatért. Szemei kérdően csillogtak, kezei reménytvesztve, fáradtan remegtek a teste mellett.
- Mi bánt, édes fiam? Mondd! - kezdte az öregasszony, bár már jól tudta a választ kérdésére.
- Megtaláltam őt, biztosan érzem! Ő volt az, kit szívemből szerettem, s mégis elragadta tőlem a halál! Megbetegedett, és meghalt, de ő volt az, te is tudod, igaz?
- Meghalt? - nevetett fel az asszony. - Ha meghalt, nem ő volt az, kit keresel. Majd megérted, ha megtalálod őt!
A férfi szomorúan távozott a barlangból. Napokon keresztül sétált az erdőben gondolkodva. Úgy érezte, a két kedvese halála az ő lelkén szárad. Miatta haltak meg, s már bánta azt is, hogy kívánt az öregasszonytól.
Nem sokkal később újra találkozott egy nővel, akibe beleszeretett. Boldog volt, és reménnyel teli. Mégis állandóan eszébe jutott, az előző két kedvese. Érezte ugyan, hogy ez most más, ennél hatalmasabb, erősebb érzést elképzelni sem tudott. Mégis rettegett attól, hogy őt is elveszíti, s a holdtölte előtt egy nappal arra kérte kedvesét, hogy soha többé ne találkozzanak. A lány zokogott, a férfi szíve megszakadt, de így érezte helyesnek.
Ismét elment az öregasszonyhoz a harcos. Szemei könnyben úsztak, kezei remegtek a dühtől.
- Tudod, miért jöttem! - mondta az asszonynak, aki elégedetten mosolygott, s így válaszolt:
- Tudom, édes fiam! De még mindig nem érted! Nincsen már dolgom veled, menj! A kérésed teljesült!
A férfi otthagyta az öregasszonyt. Tudta. Már tudta, hogy megtalálta azt, akit keresett. Az igaz szerelmét, akit ellökött magától, csak azért, hogy ő élhessen. S haragja lassan elhült, szívébe béke költözött. Napjait ezekután úgy élte, hogy tudta: igaz szerelme él, s ennél nagyobb boldogságot már el sem tudott képzelni.