sétáltam a telefonhoz, felvettem, ö volt az, nem

hittem a fülemnek, szemeim felcsillantak és azt hittem kiugrok a börömböl. Ö kedvesen

mondta: egyszer azt mondtad, hogyha már tudok élni nélküle és hiányzol nekem és érzem,

hogy szeretni akarlak hivjalak. Hát hat hónapja szakitottam vele, miattad és már te

kellesz. Erre én: Igen, azt hiszed ez úgy müködik, hogy egyszer ez, ha meguntad majd

ugrik a másik? Hát nem! Én már eleget szenvedtem miattad és mást szeretek, téged nem...

Csönd... Ó ha tudnád, hogy ez nem igaz...
- Legalább találkozunk? - félve és elvékonyodott hangon kérte, hogy a törzshelyünkön a

szokott idöben had lásson.
-Jó! - mondtam!
Elérkezett az idö, elmentem, csodálatos éjszaka volt! Csak beszéltünk, és beszéltünk. És

hirtelen, nem témába illö szavakat mondott...
-Igen!
-Mit igen? - vontam kérdöre.
-Mindig is téged szerettelek.
Örültem... nyakába ugrottam és megcsókolt. És csak csókolt és csókolt. Megigértem, hogy

holnap felhivom. Másnap... Végiggondoltam, nem akarom, hogy újra kezdjük, nem akarom,

hogy újra vége legyen és nem akarom, hogy újra fájjon. Felhivtam, kérdezte:
-Mi lesz velünk? Szeretni fogjuk egymást?
-NEM! - keménynek hangzó szó, pedig belül reszketett minden egyes betü! - Nem, nem fogsz

játszani velem! Menj a francba.
- De szeretlek!
- Nem érdekel! - Letettem, ha most a szivébe láttam volna ,,De én szeretlek"...
Ez volt élete legkomolyabb mondata, de nem vettem észre. Miközben én jókedvüen ettem, ö

addig a szobájában  ült, egy kést tartott a kezében és túlságosan is sok kábitószerrel.

Leült az ágyára. És csak nézte a falat. Nem szólt, nem gondolkozott csak nézett. Tudta

jól, hogy nem tehet semmit, nem láthat, nem érinthet, nem szerethet. Szive összetörve,

tudta jól, hogy hibázott és nem tudja jóvá tenni. Adott még egyesélyt magának. A számom

tárcsázta, reményekkel telve! Csengett! Én épp fürödtem, egyedül voltam a lakásba.

Gondoltam anyámat keresik, de már gyanusan sokat csöngött, kiszáltam a kádból, magamra

tekertem a törölközőt, kinitottam az ajtót! A telefon még csörgött! Fölveszem! És már

csak búgott! Pont most tette le! Ezért kellett felkelnem? Na mindegy! Visszamentem a

fürdöbe.
Ö ült az ágyon, a halálos mennyiségü kábitószer azonnal elfogyott,  és a kést a szive

fölé tartotta. Csak ennyit mondott! Én mindig csak téged szerettelek! És szivébe döfte.

Én már fel voltam öltözve és újra csengett a telefon. Felvettem!
-Tessék!
-Na mivan jössz már? Már itt várunk másfél órája.
-Megyek már, indulok.
Magamra kaptam a dzsekimet, felvettem a cipömet. Bezártam az ajtót és lementem a lépcsön,

elindultam az éjszakába... (nélküle)...