Egy téli délután, hozzám így szóltál: Hagyjuk abba kérlek, meguntalak már!Meguntam már minden csókod, ölelésed. S nem tudlak többet szeretni Téged! Hirtelen nem tudtam közlésed felfogni, csak álltam letörve, magam elé nézve. S Te újraszóltál: Értsd meg kérlek. Ekkor nevetni kezdem, pedig egy világottörtél össze bennem. Majd egy könnycsepp gurult végig arcomon. Azért nevettem, lásd nem fáj olyan nagyon. Majd elindultam, mert úgy éreztem, el kell mennem. S teújra szóltál: Kérlek várjmeg engem!Odajöttél hozzám és megbántan szóltál: Kérlek szépen ne haragudj rám. Ne vesszünk össze, kezdjük megint újra! Szeretlek!Mondtad, színte súgva. Pár percig hallgattunk még, én elfordultam tőled. S menten mondtam:Nem kell szerelmed, ha már egyszer elakartál válni. Nem akarok többet az utadban állni! Ennyit mondtam, s ezt is alig tudtam. Még ma sem tudom, hogy azt is hogyan mondtam. Ekkor futni kezdem, és szemem tele könnyel. S Te újra szóltál: Kérlek ne menj eltőlem!Hallottam kérésed, de már nem figyeltem, csak annyit mondtam: Felejts el engem! Mikor haza értem, párnámba zuhantam. Csak az jutott eszembe, mennyire hazudtam. Hazudtam, mert azt mondtam, szerelemed nem kell már. Akkor tudtam meg, hogy szeretni nagyon fáj...