Fogsz még rám gondolni!

Ha majd egyszer évek múltán felnőtt ember leszel, És üldögélsz a kályha mellett, s a múltra emlékszel, Felcsillan egy fény előtted, amelyben ott lebegek, Felcsillan egy régi emlék, hogy egy lány szeretett. Akkor már feleséged lesz, s gyereked, de egy szőke hajú lány áll előtted. Kinézel az ablakon, s nézed a kék eget, Nem látsz benne semmi mást, Csak egy pár könnyes szemet. Akkor már szép múltra gondolnod sem kell, Mert az emlékek csak jönnek, s soha nem hagynak el. Nem tudod elkergetni a fejedből a régi szép időt, Mert én ott leszek veled. S a füledben a hangom ott fog csengeni a szó: Szeretlek! A feleséged boldog lesz, s megcsókolja a szádat, Mert azt hiszi ő az egyetlen imádottad. Te is megcsókolod gyermekeid anyját, De mögötte látod egy lány könnyes arcát. Magad előtt látsz egy lányt keservesen sírni, S úgy érzed, szeretnéd utoljára megcsókolni. De ez a lány álom volt csupán, És te nem látsz mást csak a szoba kopott falát. Minden tárgyban, cselekményben engem fogsz majd látni s meglátod álmaidban is vissza fogok jönni.

Egy éjjel úgy érzed, nem bírod tovább, S rájössz, hogy te akarod azt a szőke hajú lányt. Egy év múlva harag lobban szívedben, De hidd el megérdemlem, Mert eldobtad magadtól, ki igazából SZERETETT! Egy késő délután fiad sétálni viszed, S egy nővel fogsz találkozni, És ez a nő én leszek. Köszönsz szemedben könnyek állnak, rám nézel, állsz elhagyottan és én könnyes mosollyal tovább megyek. De te ott maradsz elhagyva, remegve emlékszel a múltra. A fiad megkérdezi: „ Apa ki volt ez a néni?” „Egy éni ,feleled aki valaha tiszta szívvel szeretett!!!” Fájhatnak az elmúlt évek, de hidd el amit én éreztem azt most te érzed:
„Hidd, el megérdemellek!!!

Sötétutcán egy lány sétál, fiújára gondol, ki mást ölel át. A mai reggel még nem sejtette, hogy estére magányos lesz a szíve. Milyen szép volt a reggel, a nap ragyogott, s most halványan ragyognak a csillagok. Már reggel óta várta a

délutáni találkozást, s nem sejtette, hogy ez okoz neki fájdalmas szomorú csalódást. Délután mikor elindult, boldog volt. Nem gondolt rá, hogy talán ez lesz az utolsó délutánja. Egy órát várt a fiúra, reménykedve és félve, s a szíve még nem súgta, hogy hűtlen a szeretője. Mikor megjött a fiú, a lány vidáman, kacagva a fiúhoz szaladt, s örömmel ugrott a nyakába. A fiú csak köszönt, de nem

mosolygott. A lány érezte, hogy elfogyott a fiú tüzelő szerelme. S ezt a lány csak most érezte. A fiú mindaddig csak annyit mondott: …Nem…
a lány csak magában halkan mondta …de én igen… Mikor a lány búcsúért könyörgött, a fiú hátat fordított és még csak el se köszönt. Sokáig nézte a lány, hátha visszanéz, szerette volna látni két szép szemét, de a fiú csak ment nem nézett hátra, s nem törődött azzal, hogy egy lány imádja. Most este van, a lány egyedül sétál, s a fiúra gondol ki nem nézett ő rá. Szeretett volna örülni, s mindent elfeledni, de a fiú szavát nem tudta elfeledni és

könnyes lett a szeme. Folytak a könnyei, de nem gondolt másra csak a fiúra ki őt nem szerette. Ment az utcán nem nézett előre se hátra, elszántan gondolt a biztos halálra, ha meghalna mindent elfeledne és nem gondolna semmire, s nem szenvedne. Lassan de biztosan ment az állomásra, innen indult el a halálba. Mikor a vonat alá ugrott nem érzett már semmit, s elaludt örökre. Másnap a

fiúnak levele érkezett. A lány még a halála előtt megírta, hogy  …SZERETLEK….
A fiú még olvasta a levelet rájött, hogy nem tudja

szívétől elszakítani a lányt. Most érezte az igazi megbánást. Lassan egy könnycsepp gurult le az arcán, és másnap ott állt ő is az állomás udvarán. Egy levelet hagyott hátra, hogy a lánnyal rakják őt egy sírba s a keresztre csak ennyit, írjanak:
„A két szív közül az enyém volt a hibás!"

A temetőben mindenütt csend van. Csend van már, de a páros  fölött elszáll egy monda, s elviszi a nagyvilágba, hogy volt egy lány aki halálosan szeretett egy fiút aki későn értette meg, hogy:
VAN OLYAN SZERELEM MELY A HALÁLIG VEZET!